Nem arról készülök bejegyzést írni, milyen alkalmakra lehet kalligráfiát ajándékozni. Annál is inkább, mert az a része a dolognak rém egyszerű: rájöttem, nincs olyan alkalom, amelyre ne lehetne.

A történet pontosan fordított: EGY bizonyos ajándékról szól, amelyet szülinapra készítettem, családon belül, miután tanácstalanul vívódtunk egy ideig, mi lenne a legegyedibb, legmaradandóbb amit adhatnánk.

Aztán hirtelen ott volt a kész anyag. Az áldozat egyik kedvelt szórakozása ugyanis (a költészeten és a prózaíráson túl), hogy frenetikus aranyköpésekkel szórja tele Facebook-os állapotkijelzőjét. Ez még eddig nem is volna egyedi jelenség, millióan teszik ezt, de amikor valaki olyan brilliánsan űzi a műfajt, hogy magam is folyamatosan várom a következőt, meg a következőt, az már elgondolkoztatóan ritkaság.

Naná, hogy úgy döntöttem, legalább egy részét nem hagyom elveszni.

Így szépen nekiveselkedtem, és addig válogattam (teljesen ántidemokratikus módon, senkitől nem kérve, hogy a több száz beírást velem nyalja át), amíg ki nem írtam közel száz darabot (persze, a rövid, tömöreket, mert alapvetően én egy nagyon lusta ember vagyok), és minden lapra írva egyet, összejött egy kis könyvecskére való.

Ezzel aztán szépen elballagtam Honti Sándor könyvkötő mesterhez, aki olyan forgatnivalót produkált belőle, ahogy az a nagykönyvben meg van írva.

Szabályaim voltak: Semmi szerkesztés, semmi vonalazás, egyszerűen ránézni, és levésni a papírra. Ezen módszernek persze hibái is vannak, de ezek a hibák ha nem is javítják, legalább végképp utánozhatatlanná teszik az eredményt:

Eszközök: Speedball C2 hegy, Winsor & Newton tinta, borítón arany akril. Betűtípus: még nem neveztem el :D

Átadás előtti rejtegetés

Mustra...

 ... még mindig mustra ...

...és még mindig...

Megnyugtató, hogy tetszik :D

Egyszóval, bejött :)